Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Ünneplők!
Köszönöm a szót, megtisztelő számomra, hogy itt lehetek – épp ezért nem is kívánok visszaélni a türelmükkel, lévén ez ünnepi megemlékezés, nem kampányesemény.
Ahogyan Pintér Attila barátom is említette, valóban 1956-nak „köszönhetem”, hogy kaposvári lettem, persze ez korántsem ok arra, hogy magántermészetű dolgokkal untassam Önöket, de úgy gondolom, hogy van ennek a történetnek egy mozzanata, amely szolgálhat ideillő tanulsággal.
Miután édesapám letöltötte börtönbüntetését, melyet a forradalomban való részvételéért szabtak ki rá, szüleimnek nem volt maradásuk tovább Kiskunfélegyházán, ide költöztek Kaposvárra, hogy új életet kezdjenek. Az apám „bűne” mindössze annyi volt, hogy közreműködött a vörös csillag leverésében, és, miután a forradalom napjaiban a rendőröknek és az ávósoknak nyomuk veszett, puskával a vállán segített fenntartani a közbiztonságot. Ezért lehetett kapni akkoriban majd’ négy évet.
Kérem, ne gondolják, hogy édesapám érdemei nyomán kívánok együttérzést vagy szimpátiát kelteni magam iránt! Az ok, amiért ezt a történetet – most először – nyilvánosan elmondom, egy talán apróságnak tűnő mozzanat, amely nekem ilyenkor, október 23-a táján mindig eszembe jut. A letartóztatás természetesen házkutatással járt együtt, melyet „törvényesen”, hatósági tanúval celebráltak. A lakás után következett a padlás, ahol az egyik nyomozó minden előzmény nélkül, célirányosan a legtávolabbi sarokba ment, és onnan előhozott egy zsírpapírba csomagolt pisztolyt egy gúnyos mondat kíséretében: „Na, azt hiszem, mégiscsak meglesz a statárium!”
És ekkor történt az, ami miatt ezt a történetet úgy éreztem, hogy megoszthatom önökkel: a hatósági tanú, egy szomszéd, közölte az ávósokkal, hogy ő bizony nem írja alá a házkutatási jegyzőkönyvet, mert biztos abban, hogy az a fegyver nem volt ott. És hiába volt kérlelés, fenyegetés, megmakacsolta magát. Pedig nem voltak különösebben jóban a szüleimmel, és – amennyire tudtuk – párttag is volt, mégis úgy gondolta, hogy „mindent ti sem tehettek meg”. És szembeszállt. És úgy gondolom, hogy ugyanez a civil bátorság dolgozott Nagy Imrében is, aki október 28-ára eljutott odáig, hogy ki merte mondani: ez egy forradalom, és azoknak van igaza, akik fegyvert fogtak az önkény ellen. A többit tudjuk: haláláig kitartott amellett, hogy döntése helyes volt.
Másoknak, például Pozsgay Imrének, egy kicsit több idő kellett ehhez a felismeréshez, ő éppen annak a városnak, Kecskemétnek a pártmunkása volt azokban az időkben, és akkor még „hasított körmű kis senkiknek” – értsd: disznóknak – nevezte a forradalmárokat a megyei lapban, Nagy Imrére pedig olyan kifejezéseket használt, amit itt, ezen ünnepi alkalommal nem szeretnék elismételni Önöknek. Pozsgay harminc-egynéhány év után jutott el – szóban legalábbis – a népfelkeléshez, persze előbb körültekintően egyeztetett Grósz Károllyal és a Politikai Bizottsággal. Pozsgay Imre most, immár sokadik szerepében, sokadszorra is megdicsőülve ott ül Orbán Viktor jobbján. Alkotmányoz, tanácsokat ad. És szentül meg van győződve arról, hogy makulátlan politikai pálya áll mögötte.
Én viszont ezekben a napokban csak azokra a valóban nagyszerű emberekre tudok gondolni, akik már mindannyian a földben nyugszanak, de a kellő pillanatban, a maguk helyén, legyen az történelmi magasság, vagy egyszerű, akár hétköznapi szerep, tiszta és ép erkölcsi érzékkel helyes döntést tudtak hozni, bármi is lett, lehetett ennek a következménye. És úgy gondolom, hogy erre, erre a tiszta erkölcsi döntésen nyugvó civil bátorságra minden korban szükség van. Most, napjainkban különösen.
Köszönöm, hogy meghallgattak, szép és méltóságteljes ünnepet kívánok mindannyiunknak. |
Cikk küldése
Cikk nyomtatása
